2015. január 20., kedd

Egy Hét (OneShot: Taemin, Jonghyun)


Lee Taemin (35 éves)
A kanapén üldögéltem, szerelmemmel. Emlékszem mennyit küzdöttem azért, hogy együtt lehessünk. Éppen egy nagyon régi fotóalbumomat nézegettük, amikor megpillantottam egy kórházban készült fotót. Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy szívemet elárasztotta egyfajta nosztalgikus érzés, és csak hosszasan néztem a képet, miközben az emlékeim megrohamoztak. Vidáman gondoltam vissza ezekre az időkre, és most így, tizenhét év elteltével is, élénken él bennem az a kiolthatatlan szerelem. 


Lee Taemin (18 éves)
Rémülten néztem, a mellettem álló fiú szemeibe, melyek aggódást, és egyben megnyugtató reményt sugároztak felém. Ismét eljött a nap, várt rám a kemoterápia. Utáltam, egyszerűen gyűlöltem, hogy nincs más lehetőségem, de az idő folyamán, már hozzászoktam. Eleinte a folyton gyötrő hányinger, az, hogy egyik reggel arra ébredtem, hogy minden hajam a párnámon hever, akaratomon kívül is azt juttatták eszembe, hogy már nincs sok hátra. Ez a kezdetekkor meg is rémített, de most már nem féltem a haláltól. Egyedül édesanyámat sajnáltam, aki halálom után egyedül maradna, mivel egyetlenegy fia is követné apját a fellegekbe. A mindennapos kórházi látogatások megszűntek, anyu nehezen adva be a derekát ugyan, de végül beleegyezett abba, hogy a kórházba tartsanak. A hideg kórházi szobákban, a kezelésekben, egyetlen örömömet Kim Jonghyun, az ápolóm nyújtotta. Most is, a mai kezelés előtt is ő nézett velem farkasszemet, mielőtt betolhattak volna a zúgó, fehér gépbe. Régebben még szégyelltem, hogy paróka nélkül is látott, de mostanra már, nélküle nem bírtam volna ki, a folytonos kemoterápiát. Az itt töltött idő alatt, közel kerültem Jonghyun-hoz, barátomnak tartottam őt. Tudtam, hogy azért nem teljesen igaz ez a naiv állítás, de nekem, akinek a kórházon kívül más lehetősége nem nagyon akadt a barátkozásra, igen is sokat jelentett, ápolóm közelsége, és folytonos törődése, ami bár hiába tudtam, hogy a munkájához tartozik, próbáltam magammal azt elhitetni, hogy jelentek számára valamit. De én pont ugyanolyan beteg voltam, mint bárki más. 
Lassan betoltak a kis szerkezetbe, én pedig lehunytam a szemeimet, próbáltam ellazulni, és nem gondolni arra, hogy valójában most hol is vagyok. 
Ez ment minden második napon. Ebből állt az életem, már tizenöt éves korom óta. Három év. Ennyi ideje voltam már beteg, ennyi ideje éreztem ujjaim közt utoljára az igazi hajamat, ennyi ideje nem járhattam már iskolába, ennyi ideje omlott össze minden felépített tervem, és ennyi ideje volt már mellettem Jonghyun is. Az ápoló huszonöt éves volt, és mivel rajta kívül, más társaságom nem igazán volt az átmeneti "szobatársaimon" kívül, így lassacskán, a felé viszonyuló barátságom, kezdett vonzódássá változni, és egy évvel ezelőtt döbbentem rá, hogy szerelmes vagyok belé. Ezzel ő is tisztában volt, mivel beszélgetőpartner híján, ő volt az egyetlen akinek elmondhattam érzéseimet. 
Emlékszem, hogy mit reagált. Megsimogatta az arcomat, és mosolyogva nézett szemeimbe. Nem mondta, hogy viszonozná érzéseimet, de nem is vártam tőle. Meg voltam elégedve a helyzettel, hiszen nem hagyott fel ápolásommal, ugyanúgy vigyázott rám, beszélt és segített is nekem, és pontosan tudtam, hogy nem vagyok közömbös a számára.
A kezelés végére teljesen elálmosodtam, és mire visszatoltak a szobámba, már el is nyomott az álom.
Mikor felébredtem, meglepetésemre ágyam mellett anyukám, a doktornő - Kim EunYun- , és az ápolóm ült. Mindegyikük reményvesztett tekintettel, csalódottan figyelték ahogy ébredezem, édesanyám még el is sírta magát. Értetlenül néztem rájuk. 
- Lee Taemin, kérem had beszéljek önnel. Fontos hírt kel közölnöm. - mondta rögtön a doktornő, ahogy magamhoz tértem. A hangjának keménysége, rossz előérzetet keltett bennem. Dr. Kim EunYun orrára tolta szemüvegét, és olvasgatni kezdte a kezében tartott papírokat, hogy még egyszer biztosra menjen. - Az állapota súlyosan romlott az utóbbi pár hónapban. Úgy gondoltuk, hogy adunk még egy kis időt önnek mielőtt közöljük a tényeket, mivel olybá tűnt, a romlás, csak átmeneti lehet, de a legutóbbi vizsgálatának eredményei ezt megcáfolták. Lee Taemin. Úgy tűnik, egy hete van még hátra. - a füleim sípolni kezdtek, már nem hallottam a doktornő hangját, csak a szájáról tudtam leolvasni mondanivalóját. Fejemben kérdések ezrei kezdtek cikázni, emlékekkel, kételyekkel, vágyakkal, beteljesíthetetlen álmokkal, a felismeréssel és a félelemmel vegyítve. Tehát meg kell halnom. Véget ér az életem, mielőtt elkezdődhetett volna. Legszívesebben elsírtam volna magamat, követve édesanyám példáját, de mi értelme lett volna? Azzal is csak pazarolnám, a maradék időmet, amelyet még boldogsággal tölthettem. Azt a megmaradt egy hetet. 
- A kollégákkal úgy döntöttünk, hogy ezt a hátramaradt időt, töltse a családjával, barátaival. - Na nem mintha azok lennének. - Viszont az ápolójának magával kell maradnia, hogy figyelje az állapotát, és vészhelyzet esetén értesítsen minket. 
Aznap már hazaengedtek a kórházból, cuccaimmal együtt. Már hiányzott a szobám, a ház, egykori életem elveszett darabkái. Jonghyun cuccait, az én szobámba vitték azért, hogy az éjszaka folyamán is tudjon rám figyelni. Na meg persze azért, mert a házban nem volt külön vendégszoba, és anyukám nem akarta, hogy a nappaliban kényelmetlenkedjen vendégünk. 
Fürdés után befeküdtem az ágyamba, és vártam, hogy Jonghyun is csatlakozzon, ami nem sokkal ezután meg is történt. Óvatosan bújt be mellém az ágyba, és magunkra húzta a takarót. Karjával átkarolt, éreztem nyakamon légzését, és a szívem hevesen kezdett dobogni. Hogy nem undorodik tőlem? Miért nem sajnál úgy, mint mindenki más? ezek a kérdések jártak a fejemben. Az is lehet, hogy csak szán, és ez a gondolat elszomorított. 
- Jonghyun... szomorú leszel ha majd... meghalok? - kérdeztem suttogva, épp annyira hangosan, hogy ő meghallja. 
- Hogy kérdezhetsz ilyet Minnie? Persze, hogy szomorú leszek. 
- De miért? Hiszen én csak egy beteg vagyok, akárcsak az eddigi ápoltjaid. - fordultam felé, és a sötétben csillogó szemeibe néztem. Ekkor ő végigsimított ujjával arcélemen, és közel hajolt hozzám. 
- Ez nem igaz. Te sokkal több vagy a számomra Taemin. - suttogta, és következő pillanatban ajkai az enyéimre találtak, és gyengéden kóstolgatták őket. A gerincemen bizsergés futott végig, a testem felhevült az érintés eredményeként. Éhesen kaptam szája után, vágytam az efféle érintésekre, vágytam rá, hogy ajkai engem kényeztessenek. Nem akartam meghalni. Jonghyun-nal akartam maradni, az idők végezetéig csókolni. 
Azalatt az egy hét alatt, életem legszebb napjait éltem. Minden időmet Jonghyun-nal tölthettem, és olyanokat kipróbálhattam, amiket a kórház alatt, sohasem. Voltunk vidámparkba, állatkertbe, étterembe, aquaparkba, és nem telt el úgy hosszabb idő, hogy ne csókolt volna meg. De ennél tovább nem mentünk, és ezt nem is bántam. Akkor éreztem igazán, hogy élek, a szerelem elfeledtette velem a betegségemet, míg nem... elérkezett a vasárnap, mikor vissza kellett mennem a kórházba, hogy még elvégezzék rajtam az utolsó vizsgálatokat. 
 ... 
Lee Taemin (35 éves) 
Ahogy ezekre gondoltam, megrezzentem, ám szerelmem biztatóan megszorította kezeimet, és rám mosolygott, mire én viszonoztam a gesztusát. Hiszen ezek az idők már elmúltak, már itt volt nekem ő, szerettem őt, és az ő mosolya mindig elhessegette azokat a borzasztó időket. 

Lee Taemin (18 éves)
Az ágyamon fekve vártam, hogy Jonghyun megjelenjen a "végső ítéletemmel", hogy elmondja, körülbelül hány órám van még hátra. Ez volt a keserű valóság. Kicsit meglepődtem amikor Jonghyun helyett a doktornő jelent meg, de nem tettem ezt szóvá. Dübörgő szívvel vártam az eredményeket. A doktornő ahogy nézegette a papírokat, nagyon meglepődött. Pár percet vártam, hogy magához térjen ámulatából, én meg egyre jobban féltem attól, hogy valami szörnyű hírrel jöhetett. Ám ekkor, mosolyogva nézett rám, és én meglepődtem. Mégis miért mosolyog egy haldokló betegre? Ez a nő nem százas, annyi szent. 
- Lee Taemin. Nos, magam sem tudom, hogy hogyan, és hogy mit lett önnel, de úgy tűnik, valamit félrediagnosztizáltunk az előző alkalommal. Ön... meggyógyult. Persze a jövőben is vissza kell járnia majd egy-két szűrővizsgálatra, de minden rendben van önnel. Elnézést a kellemetlenségért, amiért ennyire önökre ijesztettünk. Hatalmas tévedés volt. - hirtelen azt sem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, így egyszerre tettem a kettőt. A szívem megtelt élettel, újra reménység, és az életkedv vette át a helyét, a sanyarú végítélkezésnek. Látni akartam Jonghyun-t, hogy neki is elmondhassam a hírt, hogy szeretem. 
- H... Hol van... Jonghyun? - nyögtem ki nehezen a kérdésemet, mire a doktornő elkomorult. 
- Nos nem akartam rögtön ezzel kezdeni a hírt, nehogy elrontsam a kedvét, de Kim Jonghyun a mai nap folyamán, egy autóbaleset során... elhunyt. 

Lee Taemin (35 éves)
Itt ültem a kanapén, mellettem a feleségemmel, kezemben egykori szerelmem fényképével, aki még mindig, ennyi év után is, megdobogtatta a szívemet. Tudtam jól, neki köszönhettem az életemet, hogy mellettem volt, hogy szeretett. Még a fényképen is láttam, mennyire őszinte volt a mosolya, ahogy az ágyam mellett pózolt, velem együtt. Szemeimbe könnyek szöktek, végig simítottam a fényképen, és olyan érzésem támadt, mintha még mindig itt lenne velem. Ekkor ajtócsapódást hallottam, majd sebesen trappoló lépteket a hátam mögül. 
- Apu, elmegyünk ma a vidámparkba? - kérdezte kisfiam, majd ahogy elém lépett, nagy szemekkel meredt rám. - Apa miért sírsz? - kérdezte, apró kezecskéivel a közrefogta az arcomat. Elmosolyodtam. 
- Majd egyszer elmesélem, ha nagyobb leszel. Most pedig vedd a cipődet és a kabátodat Lee Jonghyun, mert megyünk a vidámparkba! - paskoltam játékosan a csöppség popsijára, aki hangosan nevetve rohant az előszobába, én pedig miután csókot adtam kedvesemnek, követtem őt, hogy én is felöltözhessek. 
Majd egyszer talán elmesélem neki, hogy kiről kapta a nevét, ha már elég nagy lesz ahhoz, hogy megértse. gondoltam, majd nevetve indultunk el ketten, a vidámparkba. 

2015. január 11., vasárnap

A Fegyver szaga 1. Üzlet

(Nos akkor itt kezdődne a hivatalos "fegyver szaga" sztori, viszont az OS-t feltétlenül olvassátok el mielőtt belekezdtek a rendes történetbe, mert mint már ott is említettem, az a kis melléksztori prológusként szolgál és sok fontos dolog van benne, amit tudni kell a sztori előtt ><
Változások az OS-hez képest: A szereplők húsz-huszonnyolc évesek, és ehhez mérten nem iskolások már. A két banda, pedig a város leghírhedtebb bűnszervezetei, akik drogkereskedelem, bérgyilkosság és efféle dolgokért felelősek. A tét pedig nem egy gyűrű, és a vele járó dominancia, hanem Luhan birtokában lévő kód, ami egy nagyon nagy vagyont rejtő széf nyitókódja. Nah és, hogy Luhan miért nem tulajdonította magának a pénzt? A válasz egyszerű, mert a széf kinyitásához szükség van még egy kulcsra is, ami történetesen pedig Taeyang-nál van. 
Nos akkor jó olvasást édeseim! :D)

BaekHyun a Gangseol vezetőivel, és legfőbb vezérével ültek a székhelyüknél. Hétfő este volt, így normális esetben mindenki otthon ült volna. Normális esetben. Csakhogy a mai, nagyon nem volt normális eset, hisz Taeyang-ot annyira megviselte a dolog, hogy csak a fontosabb tagokat, a társvezetőket hívta össze, pontosabban Kevin-t, Kibum-ot, Zico-t, BamBam-et, Zelo-t, Yongguk-ot, Ren-t, JungKook-ot, G-Dragon-t, Jimin-t, és BaekHyun-t. A pókerasztal körül ültek, ki a hangfalakon, ki a foteleken és a garnitúrán közülük. BaekHyun az egyik hangfalon üldögélt, Ren és Jimin mellett. Taeyang idegesen járkált fel és alá. A pókerasztalra mindenféle fegyverek voltak kipakolva, többek között, pisztolyok, néhány kés, bicskák, sokkolók. Szokás volt, hogy efféle bizalmasabb beszélgetéseknél, a tagoknak minden fegyvert ki kellett pakolniuk, puszta elővigyázatosságból. 
- Mi történt Taeyang? - tette fel a legelső kérdést Kevin, aki a garnitúra karfáján üldögélt. 
- Az a szemétláda megint elbaszta a napomat... - válaszolta a vezér. 
- Szemétláda? Mármint Luhan-ra gondolsz? - ráncolta a szemöldökét Kibum. 
- Ki másra baszd meg?! - szólt vissza ingerülten Taeyang és belerúgott az asztalba. 
- De... mi... - kezdte volna Ren, de Yongguk a szavába vágott. 
- Taeyang ma reggel hat embert küldött Luhan után, aki állítása szerint két társával lelépett. Gyanítjuk ismét valami drogcsempészet van az ügyben. Ezzel csak az a gond, hogy az ügyfelük a mi ügyfeleink is. 
- És kik voltak Luhan-nal? - kérdezte JungKook. 
- Kris és JongHyun. - válaszolta Zico. - Én is benne voltam abban a hat emberben, hogy valaki bizalmasabb tag is legyen velük, aki információt szolgáltat. De azok a köcsögök számítottak ránk, és a helyszínre érve bekerítettek minket. A kis akciónak a végén, csak két ember ért vissza. Az egyikük lennék én. 
- Tehát ha jól értem akkor a veszteségünk négy ember és a kibaszott ügyfeleink? - szólalt meg végül G-Dragon is. 
- Az cumi, bakker. - horkant fel BamBam. 
- Na és mik a további parancsaid főnök? - tette fel a végső kérdést Zelo, mire Taeyang végre nem szitkozódott, vagy rongált idegességében, hanem elmosolyodott. 
- Nos uraim, hiába vannak túlerőben, hiába ők az előnyösebb fél perpillanat, ne feledkezzünk meg az ütőlapunkról sem! - mindenki kérdőn nézett egymásra, ezután pedig BaekHyun-ra, aki pontosan tudta, hogy ő az a bizonyos "ütőlap". Mindig is őt bízták meg a fontosabb feladatokkal, hiszen remek logikával rendelkezett. Luhan többnyire ismerte minden vezető arcát, ahogy Taeyang is a Xian vezetőit, ám BaekHyun-t senki sem látta még közülük, s ez nagy előnyt jelentett. 
- Akkor most ismertetném veletek a tervet uraim... - folytatta mondandóját a maffiafővezér... 

__________________________________________________

- Ideges vagy? - kérdezte Ren BaekHyun-t. Egy hotel éttermének a privát fülkéjében ültek. Mindketten elegáns öltönyben, és nyakkendőben, persze Ren szokásához híven elrejtett két pisztolyt és egy kést a zakójának belső részében, a biztonság kedvéért. 
- Nem, ennél sokkal rosszabbakon mentem már keresztül Ren. - vonta meg a vállát BaekHyun, mire a másik felnevetett. 
- Yah, ne is mondd! - ekkor elhúzódott a privát fülke ajtaja, és Luhan lépett be, egy magas srác, Kris kíséretében. A két vendég helyet foglaltak a helyükön, szemben a két Gangseol-os vezetővel. BaekHyun-t kirázta a hideg, mikor érezte, ahogy Luhan végigméri őt. 
- Nocsak, nocsak. Kit látnak szemeim?! Csak nem Ren? Rég láttuk egymást drága barátom. - mosolygott a Xian-os fővezér. 
- Üzletelni jöttünk. - vett fel komoly arcot Ren, mire Luhan kíváncsi tekintettel nézett fel rá. 
- Vagy úgy, ez máris jobban tetszik. Na és miféle "üzletet" szeretnél kötni? 
- Ez a fiú  itt mellettem Byun BaekHyun, huszonkét éves. Ő szeretné megkötni az üzletet. 
- Oh, igen? Nos, hallgatlak Mr. Byun. - BaekHyun szíve a torkában dobogott. Nyel egyet, hogy le küzdje az egyre növekvő gombócot, majd felvette legmeggyőzőbb mosolyát, és úgy nézett Luhan-ra. 
- Szükségem van, a múltkori incidenskor megszerzett drogra. - jelentette ki Baek. 
- Tudod te, hogy annak milyen ára van? Az nem holmi kokain, kölyök. Az a drog az évszázad specialitása. 
- Nem érdekel az ár, azt te szabod meg. Nos akkor van üzlet vagy nincs üzlet? Ne raboljuk feleslegesen egymás idejét. - folytatta BaekHyun, mire Luhan elvigyorodott, és hátradőlt a székén. 
- Nem lenne jogotok tőlem bármit is kérni, azért a kis incidensért, amit a múltkor csináltatok. Ám kivételesen eltekintek a dologtól és megkötöm veletek az alkut, ám az ára... Te vagy, Byun BaekHyun. - BaekHyun-nak elállt a lélegzete. Segítségkérően nézett Ren-re, aki ugyanúgy azon törte a fejét, hogy hol lehet ebben a csapda. 
- De hisz Baek... - kezdte volna az érvelést Ren, de Luhan a szavába vágott. 
- Nagyon jól tudom, hogy Mr. Byun nektek dolgozik, és ezért elég necces lenne ez az üzlet számomra. Azonban vannak feltételeim is. BaekHyun-nak hűséget kell fogadnia nekem, természetesen iratokkal alátámasztva. Azonban ha azok közül bármelyiket is megszegi, őt megöljük, és nektek pedig kötelességetek átadni a kulcsot. Így rendben vagyunk? - Ren végiggondolta a lehetőségeiket. Kellett, hogy legyen valami rizikó ebben a dologban. Ez Luhan oldaláról túl meggondolatlan lenne. De a terv az volt, hogy a Xian fővezére bármilyen árat is szab, azt ők megadják a drogért cserébe. Igaz, azzal nem számoltak, hogy pont BaekHyun lesz a fizetség. Ám nem tehettek mást. Luhan elmosolyodott, és intett Kris-nek, hogy vegye elő a szerződést, mintha már a kezdetektől fogva tudták volna, hogy üzletet fognak kötni. Ren átfutotta a szerződést, majd aláírta, és átnyújtotta BaekHyun-nak is, hogy ő is megtehesse ugyanezt. 
Ezután Luhan a magasba emelte a poharát, melyben vörösbor volt, amit idő közben rendelt. 
- Nos uraim, igyunk a frissen megkötött üzletünkre! - mosolygott. 
____________________________________________________________

BaekHyun POV. 

Nem tudom mi tévő lehettem volna. Egy szállodalakosztály ágyán ültem, míg Luhan éppen zuhanyzott. Nem bízott meg bennem, ezért vele kellett egy szobába aludnom. Nem volt nálam fegyver, a telefonomat megsemmisítették, így teljesen magamra voltam utalva. Mégis, megpróbáltam a lehető legtöbbet kihozni a most kialakult helyzetből. Talán kiszedhetek Luhan-ból fontosabb információkat is, amit valahogy eljuttathatok Taeyang-hoz. Nem volt más lehetőségem. Bassza meg. Totálisan zsákutcába kerültünk. 
Luhan haját törölgetve, pizsamanadrágba lépett be a szobába. 
- Azért azt elmondanád, hogy miért pont én vagyok a fizetség? - tettem fel a kérdést végre, ami már nem hagyott nyugodni. 
- Tudod nagyon kis naiv vezetőtök van. Azt hitte nem tudom, mi volt az eredeti tervetek. Azt hitte, ő mozgatja a bábukat, de arra nem jött már rá, hogy ő is csak egy bábú, és én vagyok a bábmester. 
- Információkat akarsz belőlem kiszedni? Mert akkor nem akarom elrontani a hangulatodat, de még az életem árán sem mondok semmit. - Luhan felnevetett, ahogy leült mellém az ágyra és megpöckölte a homlokomat. 
- Nagyon butuska vagy, ha azt hiszed, ilyen amatőr ötletekkel rukkolok elő. 
- Akkor mégis mire kellek? 
- Mert megtetszettél. Voltak, amikor titokzatos módon, különböző adatok tűntek el, illetve pénz, vagy titokzatos módon haltak meg embereim. Ám a tettest soha sem tudtuk megtalálni. Tudtam, hogy a vezetők között, van egy olyan személy, akinek egészen ez idáig rejtve maradt az arca... ezidáig. - rossz előérzett fogott el, ahogy a szavait hallgattam. - Tudtam, hogy Taeyang csak vezetőket küldene üzletelni, és úgy gondolta, hogyha van egy olyan embere, akinek nem ismerjük az arcát, arról nem tudhatjuk, hogy kicsoda, kinek dolgozik, vagy hogy mennyire bizalmas. Eddig tökéletes is lenne a terve, ám arra az apróságra nem gondolt, hogy nekünk feltűnhetett már, hogy van egy ilyen embere, és azzal, hogy őt belevetette a mély vízbe, azzal saját magát is belerántotta, hiszen azzal nem számolt, hogy esetleg a hal amit meg akar fogni, sokkal nagyobb a kelleténél. Épp ezért BaekHyun, gratulálok neked. Eddig nagyon jól kijátszottál minket, hogy ne tudjuk meg ki is vagy. Fura, hogy pont a vezéred leplezett le nem igaz? Most viszont aludjunk, mert reggel indulunk vissza! - mondta, azzal lekapcsolta az egyetlen lámpát ami égett. Akkor tűnt csak fel, hogy franciaágy van, és történetesen együtt kell aludnom legelvetemültebb ellenségemmel, de mégis, most ez tűnt a legkisebb problémának. Háttal feküdtem neki, és éreztem, ahogy átkarol. Ha nem sokkolódtam volna le, talán inkább a földön aludnék ilyen helyzetben. De így csak a sötét szobát bámultam, és egyre csak az járt a fejemben, hogy ez az ember, többet tud mint amennyit képzeltünk volna. Mindent tud. Értesítenem kellene a többieket, de erre nem volt lehetőségem. 
Luhan sakkban tartott minket, és ki tudja, miket tervez ezek után. 

A fegyver szaga (BaekHan) OS, és egyben "prológus"

(Ezt a OS-ot Mishu-nak írtam, mivel már egy ideje ígérgettem neki, hogy írok egy BaekHyun x Luhan sztorit, és hát ez lett belőle. Remélem tetszeni fog neked, unnie. :3
Amit még hozzá kell tennem, hogy egyenlőre a történet csak egy OS, de hamarosan ugyanezen a sztori alapon elindul a Fegyver szaga fici sorozatom is, persze nem ezzel a befejezéssel és sokkal komplikáltabban ;) ez amolyan kedvcsináló OS :D )

BaekHyun POV. 

Egyik nap, hazafele sétáltam az új iskolámból. Pár hónapja költöztünk a városba, így hát nem nagyon ismertem a környéket, sem az osztálytársaimat. Bevallom, eléggé egyedül éreztem magam, ahhoz képest, hogy rengetegen próbáltak velem barátkozni, főleg egy bizonyos Lu Han, aki egy elég fura kínai srác volt, és valami Dong Young-bae akit a barátai csak Taeyang-nak hívtak. Ők látszólag nem szimpatizáltak egymással, sőt, kifejezetten gyűlölték egymást. Észrevételem szerint, nem csak ők voltak így ezzel. Az itt eltöltött idő alatt, gyakran hallottam a diákok szájából, hogy Gangseol és Xian. Az egyik szó azt jelentette, hogy "hóvihar" a másik meg kínaiul volt, ezért nem érthettem, ám egyszer meghallottam, amikor az egyik osztálytársnőm a Xian-t, azaz a "tűzvész"-t emlegeti. Nem értettem, hogy mi ez az egész, de iskolatársaim, valóban olyanok voltak, mint tűz és víz. Egy része olyan volt mint a szűnni nem akaró hideg hóesés, a másik meg mint a mindent felégető tűz. Ám velem senki sem viselkedett így. Mindenki mosolygott rám, és odaültek hozzám az ebédlőben, de őszintén szólva én nem vágytam senki ilyen társaságára. Egyetlen egy ember volt aki felé én is közeledtem, őt pedig úgy hívták, hogy Park Jimin. Vele mindig jól elbeszélgettem, nem éreztem hátsószándékot a gesztusai mögött. 
Ahogy ezen agyaltam, hirtelen ismerős hang kiáltott utánam. 
- Yah! BaekHyun! Várj egy percet! - megtorpantam, és hátrafordultam, hogy Young-bae beérhessen. Ahogy odaért hozzám, rám villantotta hófehér fogsorát. 
- Szia Young-bae. Mi az? - kérdeztem tőle. 
- Beszélni szeretnék veled. Nem ülünk be valahova kajálni? Meghívlak. - bólintottam, elfogadva az ajánlatát, majd követtem őt, egy elegánsabb kávézóhoz. Meglepett, hogy volt ilyenre pénze, na de ezt nem tettem szóvá. Egy sarki asztalt kért, mely körül piros fonálfüggöny volt, fekete kövekkel díszítve, elszigetelve az asztalt a többitől. Elég privát volt, és kezdett gyanús lenni a dolog, de még mindig csöndben maradtam. Beültünk a helyünkre, majd leadtuk a rendeléseket a pincérnek, aki gyorsan elsietett. 
- Szóval, miről akartál velem beszélni? - kérdeztem komolyra váltva a szót. Young-bae arca megkomolyodott, és fürkésző tekintetét az enyémbe vájta, amit én készségesen álltam. 
- Csatlakozz a Gangseol-hoz! - mondta. Ekkor megjelent a pincér, lerakta elénk a kért kávékat, és nekem a cézársalátámat. 
- Hízelgőn hangzik, bár tudnám mi az. - válaszoltam. Társam felsóhajtott, majd belekortyolt az italába, azon gondolkodva hogyan is vágjon bele. 
- Na jó, amiket most elmondok elég bizalmas információk lesznek, szóval nem adhatod tovább világos? Az életed függ ettől, és azért avatlak be, mert mindenképp szükségem van rád. 
- Oké, és mi a biztosíték arra, hogy nem kotyogom el, vagy hogy csatlakozom ehhez a... valamihez?! - néztem rá fürkészőn mire ő elvigyorodott, és kissé felnevetett. 
- Remek tag lesz belőled, az biztos. Ami meg a biztosítékot jelenti, nincs semmi ilyesmi a bizalmon kívül. - válaszolta.
- Rendben. - bólintottam. - Most én szépen megeszem a salátámat, és megiszom a kávémat, amit emlékeim szerint te fizetsz, közben pedig hallgatlak. - Young-bae megköszörülte a torkát. 
- Nos az iskolában két banda működik. A Gangseol és a Xian. Nem vagyunk se drogcsempészek, se gyilkosok, semmi ilyesmi. Csak két dominanciáért küzdő csapat. Ám ez nem azt jelenti, hogy soha nem csinálunk... törvénybe ütköző dolgokat, hiszen tény és való, hogy mindkét banda egy maffiaszervezet. A Gangseol-nak én vagyok a vezetője, és az ellenfelem a Xian vezére, Luhan. Gyakran vannak kisebb-nagyobb balhék a két banda között, de nem is ez a lényeg. Nekünk Luhan gyűrűje kell, hogy ezzel együtt elnyerjük a dominanciát. Ám ezt nem tudjuk megszerezni, csak egy beépített ember nélkül. Ez lennél te. 
- És miért pont én? Van elég bandatag nem? 
- Nos ez igaz, csakhogy a suliban mindenki tudja, hogy ki melyik félhez tartozik. Mivel te új vagy, te egy semleges bábú szerepét töltöd be a sakktáblán. A feladatod egyszerű lesz, de előbb halljam, hogy benne vagy e!  - Young-bae felém nyújtotta egyik kezét. Nyeltem egyet, és még egyszer végig gondoltam szavait. Úgy tűnt nincs veszíteni valóm ezzel az egésszel, ezért tétovázva bár, de megfogtam a felém kínált kezet, és ráztam egyet rajta. Young-bae elégedetten elmosolyodott, majd közelebb hajolt. 
- A feladatod egyszerű lesz. Be kell állnod a Xian-ba, és el kell nyerned Luhan bizalmát, hogy megszerezd a gyűrűt. Persze el kell játszanunk azt, hogy nem velünk vagy, de a gyűlésekre feltétlenül el kell majd jönnöd, amit minden pénteken tartunk, iskola után. A telefonodba beírtam a számomat, így ha bármi van, ott elérsz. A Gangseol székhelyének a címe is benne van. Ne felejtsd el, ez egy elég veszélyes megbízás. Ha bármi hibát is vétesz, meghalhatsz. - az utolsó szavára kissé megállt bennem az ütő, de bólintottam. - Jah, és mától hívj Taeyang-nak. - hajolt hátra. - Nos BaekHyun, üdj a Gangseol-ban. 

----------------------------------------------------

Luhannal az suli melletti parkban sétálgattunk. Én hívtam el őt, hogy teljesítsem a rám bízott feladat első lépését. Egy hónapja csatlakoztam a Gangseol-hoz, ezalatt az idő alatt megismertem a fontosabb tagokat, aki úgymond Taeyang "jobb kezei" voltak. Kevin-t, Kibum-ot, Zico-t, BamBam-et, Zelo-t, Yongguk-ot, Ren-t, JungKook-ot, G-Dragon-t, és nagy örömömre megtudtam, hogy Jimin is a banda tagja. Ezen kívül a Xian-t is igyekeztem jobban megismerni. Taeyang beavatott, hogy miket figyeljek meg főleg, én pedig készségesen végeztem a dolgomat. Megtudtam, hogy Luhan legfőbb emberei Kris, Chanyeol, Eli, Himchan, JongHyun, Mark, Hoseok, Lay, Tao, és JaeHyo. Ebben az egy hónapban, mindig a Xian-nal ebédeltem, és beszélgettem, hogy jobban megismerjem őket. Luhan érdekes fiú volt. Csendes, soha sem beszélt velem, de éreztem, hogy figyel és hogy érdeklem őt. 
Ahogy a park belsőbb részére értünk, leültem vele egy padra, és nem fecsérelve az időt, rögtön a tárgyra tértem. 
- Csatlakozni akarok a Xian-hoz. 
- És mégis mi okod lenne rá? - kérdezett vissza fura akcentussal. 
- Az eddigi tagoknak mi okuk volt csatlakozni? - kérdeztem vissza. 
- Tudod mivel jár? 
- Tudom. 
- Ennek ellenére csatlakozni akarsz? - vonta fel a szemöldökét. Határozottan bólintottam, ő meg éreztem, hogy megpróbál bele látni a fejemben. Gyanús lehettem neki, ez biztos, ennek ellenére bele ment a dologba, és rögtön be is avatott a Xian székhelyével és működésével kapcsolatban, én meg hirtelen, túl egyszerűnek éreztem a feladatot. Túlságosan egyszerűnek. 

-------------------------------------------------

Telt az idő, ismét magam mögött tudhattam pár hónapot, de a terv nem haladt. Be kellett látnom, hogy Luhan gyanúsnak tartott, észre vette, hogy nem stimmel velem valami, mégis ugyanolyan tagként kezelt mint bárki mást, se többként, se kevesebbként, így nem tudtam haladni. Nem bízott bennem, és ez nagyon dühített. Be kellett valahogy bizonyítanom neki a "hűségemet" de ötletem sincsen, hogy ezt hogyan tehettem volna. Péntek volt, a Gangseol-nak ma tartották a gyűlését. Legalább tanácsot tudtam kérni, hogy mivel bizonyíthatnék Luhannak. A banda ma a szokásosnál is feszültebb volt, Taeyang ismertette a hét fejleményeit, majd hozzám fordult, valamivel higgadtabban, hogy hogy haladnak a dolgok. Mindenki felém fordult, és idegesen fürkésztek, de én nem válaszoltam. Engem is idegesített a helyzet. A gyűlés után, rögtön a két legravaszabb taghoz fordultam segítségért, Zico-hoz és JungKook-hoz. 
- Na mondjad mi az Baek?! - kérdezte Zico ahogy hárman indultunk haza felé. 
- Hogyan nyerhetném el Luhan bizalmát? Látom rajta, hogy gyanakszik, de ezt úgy teszi, hogy semmi be se tudjak úgy belekötni, hogy ne leplezzem le magamat. 
- Baek, Baek, Baek... Kedves kicsi Baek... - kezdte JungKook. - A legjobbakhoz fordultál ez ügyeben. - erre a mondatára elmosolyodtam. 
- Oh, ebben biztos vagyok. - válaszoltam. 
- Egyszerű dolgod lesz. Vidd el Taeyang nyakláncát Luhannak. - mondta Zico. 
- Remek, de van egy kis bökkenő. Hogy szerezzem meg? - kérdeztem.
- Történetesen nálam van. Nem akkora nagy értékű a lánc mint a gyűrű, de kétség kívül fontos ereklye. Ha ezt elviszed, a bizalmába férkőzhetsz, a gyűrű miatt. Ennyi áldozatot meg tudunk ezért hozni. A végén amúgy is majd mindkét ékszert vissza tudod szerezni. - felelte JungKook, és a tenyerembe csúsztatta a zsebéből előhalászott, kereszt medálos aranyláncot. 

-----------------------------------------------------------------

A Xian-nak szombaton volt a gyűlése. A lánc égette a zsebemet szinte, és arcomról nem akart lefagyni a mosoly. Alig vártam, hogy megmutassam a többieknek a "zsákmányomat". 
A banda ma nem tartott különösebb megbeszélést, csak max hangerőn szóltak a hangszórókból a különböző rock, és pop számok, miközben a banda, az ütött kopott kanapéknál, és dohányos asztalkáknál pókereztek. Míg a Gangseol székhelye egy lezárt, már nem működő, valaha textilgyárként szolgáló épületben volt berendezve, a Xian egy félbehagyott garázsparkolóban alakította ki otthonát, mely valaha még egy szállodának a parkolójának épült, de azon kívül, semmi sem készült el az épületből, és nagyon úgy tűnt, hogy soha nem is fog. 
Megragadva a nagyszerű alkalmat, felálltam az emelvényre, ahol Luhan tartott beszédeket. Ahogy ezt megtettem mindenki elhallgatott, még a zenét is lezárták, és kíváncsian fordultak felém. 
- Szeretnék valamit átnyújtani Luhannak, és a Xian-nak. - kezdtem el. A vezető vette a lapot, és fellépett hozzám az emelvényre. Én előhúztam zsebemből a láncot, és a magasba emeltem. Mindenkinek elállt a lélegzete és kérdő tekintetük, hitetlenkedővé, és csodálkozóvá vált. Én elégedetten mosolyogtam a reakcióra. 
- Ez a lánc itt, Dong Young-bae, a Gangseol vezérének lánca. Úgy tudom, nagy becsben tartjátok. Tesi órán, az öltözőben jutottam hozzá, míg ő zuhanyzott. Természetesen nem vett észre. Bizonyítéknak hoztam el nektek, hogy tudjátok, megbízhattok bennem, és hűséges vagyok a Xian-hoz, a tomboló tűzvész uraihoz, és ezennel fogadom, hogy veletek leszek, mikor a lángok, végleg megolvasztják, a hóvihar jeges birodalmát. - mondtam, a végét már kiabálva, kezemet a magasba emeltem a lánccal együtt. Beszédemet hatalmas tapsvihar, és éltetű ujjongások követték. A láncot becsúsztattam Luhan tenyerébe, aki elégedetten és őszinte büszkeséggel nézett rám, nekem meg hirtelen, bűntudat árasztotta el a testemet, ám  hamar elhessegettem ezt az érzést. Aznap este mindenki ünnepelt, és ivott, én pedig valahogy Luhan házában kötöttem ki. Felvezetett a szobájába. A helyiség kellemesen hatott, a falak halványkék színben tündököltek. A szobában három sima, és egy éjjeliszekrény volt, egy íróasztal, egy könyvespolc, és egy franciaágy. Lábam alatt bársonyos, világos színű padlószőnyeg volt. Luhan, amikor beértünk a szobába, bezárta maga mögött az ajtót, én pedig leültem az ágyra, míg ő töltött magunknak egy-egy pohár pezsgőt. 
- Mire iszunk? - kérdezem mosolyogva. - A bandával már ünnepeltünk eleget. 
- Igen de... - átnyújtotta az italt és leült mellém a megvetett ágyra. - Szerettem volna bocsánatot kérni, Őszintén szólva, én nem nagyon bíztam benned. Azt hittem, hogy Taeyang egy kutyája vagy, aki a mi körünkben akarja szétszórni a bolháit. De a maival bebizonyítottad, hogy ez nem így van, ezért... - felállt, és velem szembe helyezkedett el. - Nagyon, de nagyon sajnálom. - hajolt meg mélyen Luhan, én meg egyre rosszabbul éreztem magamat. Én voltam az áruló, és ő most minden büszkeségével felhagyva, a lehető legmélyebben hajolt meg előttem, és a megbocsájtásomat kérte... Ő kérte a megbocsájtásomat. Szörnyen pocsékul éreztem magam, és hirtelen, nem akartam végre hajtani a tervet, csak messzire eltűnni, magam mögött hagyva ezt a tébolyt. Hiszen Luhan nem ártott nekem. Ekkor, a vezető kiegyenesedett, és koccintott velem. Én halványan elmosolyodtam, és próbáltam kerülni a tekintetét, szemei helyett az italban csillogó buborékokat vizslattam, majd egy hajtásra megittam a pohár tartalmát. Luhan kivette a kezemből, és a sajátjával együtt lerakta őket az éjjeli szekrényre. Következő pillanatban arra eszméltem, hogy ajkai az enyémre tapadtak, és párnái gyengéden simultak enyéimhez. Megborzongtam, a testemben hirtelen szétáradó jó érzéstől. Valószínűleg a pia is besegített a dologba, hiszen én lehunytam a szemeimet és készségesen csókoltam vissza. Szájával alsó ajkamat szívogatta, gyengéden, és érzékien, majd megéreztem, ahogy nyelvével végig nyal rajta. Rögtön vettem a lapot, és izmát a számba engedtem, hogy aztán ott az enyémmel vívjon érzéki harcot. Hihetetlen jó érzés volt, ahogy nyelvével bebarangolta szám minden egyes szegletét. Luhan, eldöntött az ágyon és fölém mászott, meg nem szakítva a csókot. Én átkaroltam a nyakát, beletúrtam a hajába, és közelebb húztam magamhoz. Ekkor, ő véget vetett csókunknak, és szájával végignyalt  állam vonalán, egészen a fültövemig, ott gyengéden beleharapott a fülcimpámba, ezzel egy nyögést kicsalva belőlem. Éreztem, hogy gatyám egyre szűkösebbé válik, és a vágy eluralkodik rajtam. Luhan újra visszatért ajkamhoz, miközben egyik kezével a pólóm alá nyúlt, és végigsimított felsőtestemen, ezzel még egy sóhajt kicsalva belőlem. Megint megszakította a csókot. Lekapta magáról a pólóját, és engem is megszabadított a fölösleges ruhadarabtól. Ülő helyzetbe küzdötte magát, és az ölébe húzott. most rajtam volt a sor. Megcsókoltam, miközben tagomat az övéhez dörzsöltem, és a köztünk lévő anyag, hihetetlenül zavaróvá vált. Luhan felnyögött, én pedig felbátorodva, alsó ajkába haraptam. Ez volt neki a kegyelem döfés. Hirtelen eldöntött az ágyon, és hihetetlen gyorsasággal szabadított meg minket a maradék ruhadarabtól. Arcom piroslott, ahogy megláttam tökéletes testét, és meredező tagját. Sohasem gondoltam volna, hogy egy fiúval leszek együtt. Az meg csak hab volt a tortán, hogy rájöttem, hogy én is ádámkosztümben fekszem előtte az ágyon. De nem volt több időm ezen gyötrődni. Luhan ajkai szélsebesen csaptak le meztelen felsőtestemre. Nyelvével végignyalt kulcscsontomon, és mellkasomon, miközben egyik kezével tagomra markolt. Ezzel egy időben egyik bimbómra harapott, ezzel egy orbitális nyögést kiváltva. Még egy kicsit elidőzött mellkasomon, majd áttért hasamra, ahol belecsókolt köldökömbe. Mindeközben szüntelenül mozgatta kezét tagomon is, ez okból kifolyólag, nem bírtam abbahagyni a nyögdécselést. Ekkor abbahagyta a kényeztetésemet és hirtelen, két ujját a számba dugta. Meglepődtem a dologtól, de készségesen kezdtem szopogatni a két ujjat. Egy ideig élvezte a helyzetet, majd kivéve ujjait a számból, a fenekemhez tért át. A szívem nagyot dobbant, és testemet elöntötte a félelem, de tudtam, innen nincs visszaút. Még csak egyik ujjának a vége volt, bennem, de én fájdalmasan nyögtem fel, még a könnyem is kicsordult, testem megfeszült. 
- Lazíts BaekHyun... - suttogta Luhan. Lehunytam a szemeimet, és nagy levegőt vettem. Elhatároztam magamban, hogy nem fogom elrontani Luhan kedvét. Ennyivel tartoztam neki.  Éreztem, ahogy ujját egyre mélyebben süllyeszti el bennem, és a feszítő érzés, egyre erőteljesebbé vált. Fájt, kibaszottul fájt, de megpróbáltam nem törődni ezzel. Kezeimmel a lepedőt markoltam, könnyeim szüntelenül folytak végig az arcomon, mely eltorzult a fájdalomtól.
- Abba hagyjam? - kérdezte ekkor Luhan, én pedig megfeszültem. 
- N... Nehogy abba merd hagyni! - nyögtem, és éreztem, hogy erre ő elmosolyodik. 
Nagy nehezen szoktam hozzá mindkét ujjához, ám az igazi kihívást az jelentette, mikor tagját süllyesztette el bennem. Fölöttem térdelt, és engem csókolt, mikor én fájdalmasan nyögtem egyet. Hagyta, hogy kicsit szokjam, eközben figyelemelterelésként nyelvével kényeztetett. Amikor a légzésem - a körülményekhez képest - ismét normálissá vált, egy hirtelen mozdulattal teljesen belém hatolt, mire elállt a lélegzetem. Eddig is hihetetlenül fájt, bele se mertem gondolni, hogy esetleg nem a teljes méretével van bennem. Szám sarkában egy nyálcsík folyt lefelé, mely útközben keveredett könnyeimmel. Luhan lassan kezdett mozogni bennem, míg én fájdalmasan nyögdécseltem alatta. 
- Olyan jó vagy Baek... Olyan jó benned. - suttogta a fülembe Luhan, miközben fokozatosan gyorsított a tempón, s a fájdalmat lassan, az élvezet váltotta fel. Alig negyed óra múlva, egyszerre értünk a csúcsra, és egy orbitális nyögés kíséretében egyszerre élveztünk el... 

--------------------------------------------------------------------------

Nem feledkezhettem meg valódi feladatomról. Reggel volt, még alig pirkadt, de én már fent voltam, és a mellettem szuszogó Luhan arcát figyeltem. Fájdalommal töltött el, hogy soha többet nem láthatom így, hogy soha többé nem csókolhatom, hiszen áruló vagyok. Egy puszit nyomtam arcára, majd a füléhez hajoltam. 
- Sajnálom. - suttogtam, majd csendben kikeltem mellőle, felkaptam a szobámban szétszórt ruháimat, majd kiszedtem Luhan nadrágjából a láncot és a gyűrűt. Belecsúsztattam őket a zsebembe, felálltam, ám ekkor hideg fémet éreztem a hátamhoz nyomódni, és egy kattanást hallottam. Ereimben megfagyott a vér. Lassan fordultam meg, és kikerekedett szemekkel néztem, a velem szemben álló Luhan-ra. Szemei csillogtak a visszatartott könnyektől, tekintetében a harag, a csalódottság, a gyűlölet és a fájdalom tükröződött. Kezében egy pisztolyt tartott, melyet mellkasomnak szegezett. 
Elrontottam.
- Luhan én... - kezdtem volna, de nem tudtam mit mondani. 
- BaekHyun... ezt nem fogod tudni megmagyarázni. A tettedre, nincsenek mentségek. Ezt te is tudod. Azzal is tisztában kell, hogy legyél, hogy mik ennek a következményei. - bólintottam. Hiszen figyelmeztettek már a legelején, hogyha bármit elrontok, az életemmel kell érte fizetnem. És valahogy ezt nem is bántam. Fájdalmat okoztam Luhan-nak, és kihasználtam nem csak őt, de a saját bandámat is elárultam. 
Megszüntettem a köztünk lévő távolságot, kezemmel a fegyvert markoló kézfejére fogtam, hüvelykujjamat a ravaszra szorított mutatóujjára tettem, és a fegyvert a mellkasomhoz szorítottam. 
Ekkor számmal lecsaptam ajkaira. Éreztem, hogy meglepődött, és hogy nem akart visszacsókolni, de egy pár pillanat múlva megadta magát, és ő is visszacsókolt, ám mikor kezdtünk volna bemelegedni, és éreztem, hogy el akarja engedni a fegyvert megszorítottam. 
- Sajnálom. - suttogtam a csókba, és meghúztam a ravaszt. A fegyver hangos durranással sült el, és a golyó egyenesen a szívembe fúródott. Hörögve vettem a levegőt, nem tudtam rendesen lélegezni többé. Térdre estem volna de ő elkapott, és kikerekedett szemekkel nézett rám. Nem akartam ezt a fájdalmas tekintetet nézni. Csak a szép dolgokra akartam emlékezni. Lehunytam a szemeimet, és még egyszer felelevenítettem magamban az elmúlt 18 év emlékeit. Lassan a képek homályosodni  kezdtek, és éreztem, hogy testemet apránként elhagyja az ereje. Az utolsó dolog amit éreztem, az a füstszag volt, mely a lövést követte. 
A fegyver szaga.

2014. december 25., csütörtök

Anyám vőlegénye, a démon 2. fejezet



- Hova megyünk? - kérdeztem már vagy nyolcadszorra mióta elindultunk, de még mindig semmi választ nem kaptam. BaekHyun, miután elmondta, hogy ő valójában mi is - bár ez még mindig őrültségnek tűnt - csak beültetett a fekete BMW-be és már száguldottunk is az országúton. Én megértem, hogy valami elől menekülnünk kell. De máris? Nem érhetett volna rá... még pár napig? És mi lesz anyuval? Annyi kérdésem volt, de nem tudtam, ha esetleg felteszem ezeket, süket fülekre talál e. 
- Mondd, mi a baj! - sóhajtott fel Baek, mintha csak olvasna a gondolataimban. 
- Csak azon gondolkodtam... - nyeltem egyet. - Hogy miért nem vártuk meg anyut? Ha "akkora baj" lenne, hát miért nem hozzuk őt is magunkkal? - BaekHyun egy pillanatra megrökönyödött, és elgondolkodott. Nem nézett rám, úgy válaszolt végre a kérdésemre. 
- Szerinted miért jött közbe hirtelen TaeYeon-nak egy kis "munka" külföldön? Természetesen nem a véletlen műve. - felelte. 
- És engem miért nem távolítottál el így? Mondjuk egy külföldi tanulási lehetőséggel, vagy nem is tudom... - faggatóztam tovább, de BaekHyun mint ha meg se hallotta volna, lefordult egy kisebb útelágazásnál, az autópálya szélén. Felsóhajtottam, beletörődve abba, hogy Baek nem éppen van társalgós kedvében, és a tájat kezdtem fürkészni. Ahogy beljebb mentünk, az utat fák kezdték szegélyezni, egyre sűrűbben és sűrűbben, egyre jobban eltakarva az eget. Ismeretlen hely volt, abban sem lettem volna biztos, hogy még az országban vagyunk. Vártam, hogy végre valamiféle jelét lássam annak, hogy civilizált környezet felé tartunk, de ahogy egyre beljebb haladtunk, egyre valószínűtlenebbé vált, hogy valaha is lakott területre jutunk. Nem is tudom, mire számíthattam. Hogy egy öt csillagos szállodába visz? Vagy egy másik országba? Ugyan Henry, térj észhez, nem üdülni mész, hanem menekülsz valami elől! Bár az is igaz, hogy az okát még mindig nem tudom ennek a nagy sietségnek, de kétlem, hogy BaekHyun csak úgy heccelésből vezetett volna le több száz kilométert miközben besötétedett, hogy utána jót nevessen a naivitásomon. Akkor elmebetegnek gondolnám, és arra se mertem volna mérget venni, hogy nem ütném le. 
Egyszer csak mélyülni kezdett a föld, mintha egy alagútba mennénk le, és egyszer csak... elállt a lélegzetem a látványtól. Valóban egy alagúton mentünk keresztül de a másik végén, egy komplett főhadiszállás tárult a szemem elé. Bár a fából készült palota méretű épületet, csak fáklyák halovány fénye világította meg, azok úgy tűnt, soha nem oltódnak el. Maga az erőd hatalmas volt, sok-sok kis házzal benépesítve. Kicsit olyan hangulatú volt, mintha egy iskolás erdei tábor területén lettünk volna. A hely nem volt túl modern, és kicsit hátborzongató érzést keltett bennem, de mégis adott egyfajta misztikus, megmagyarázhatatlan érzést. Mindenesetre lenyűgözött. BaekHyun-ra néztem, aki végre viszonozta pillantásom és rám mosolygott. 
- Nos Henry, köszöntelek Algrid-ban, a démonok földi menedéknyújtó főhadiszállásán. - mondta szerény büszkeséggel a hangjában. 
Egy kisebb elkerített részen parkolt le, ahol több autó is félre volt állva. Baekhyun leállította a motort, de mielőtt kiszálltunk volna, komoly tekintettel nézett rám. 
- Jól figyelj, Henry! Bent nem szólhatsz senkihez egy árva szót sem, addig amíg azt nem mondom! Tettesd magad süketnek ha kell, de ne szólalj meg!
- De miért ne? - Baek megrázta a fejét. 
- Mert akkor megölnek. Ők, ott bent mint megsérült, vagy menekülő démonok. Ki vannak éhezve az emberi lelkekre. Egy démoni területen sétálgató ember, kész svédasztal a számukra. De ne aggódj, nem maradunk itt sokáig, és elintézem a védelmedet is! - szomorkásan rám mosolygott én pedig meghűlt tekintettel néztem rá. 
- És ha te is démon vagy... te még miért nem faltad fel a lelkem? Hisz ki vagyok neked szolgáltatva. - Baek megnyalta felső ajkát. Ettől a gesztustól kirázott a hideg. 
- Mert nekem más terveim vannak veled. Ezt soha ne feledd... - közelebb hajolt, egészen a fülemhez, majd suttogva folytatta. - az enyém vagy! - a hangjától kirázott a hideg. 
Kiszálltunk a kocsiból, ő pedig elkerülte az egyetlen közösségi épületet, ahol rengeteg ember - pontosabban démon - beszélgetett, nevetgélt, a zene is szólt, akár egy házibulin. Egy pillanatig elmélázva fürkésztem a tömeget. Tele volt szép lányokkal és jóképű srácokkal, azonban arcuk a túlzott tökéletesség miatt, hátborzongatón hatott. Gyönyörű lények voltak, hibátlanok, ám ettől is voltam annyira biztos benne, hogy egyik sem ember. Pillantásomat egy kiemelkedő szépség ragadta meg. Ébenfekete fürtjei loknikban omlottak csupasz vállaira, hatalmas sötét szemeiben, megcsillantak a fáklyák fénye. Vörös ujjatlan felsőt viselt, fekete koktélinggel, és bíbor színű térdnadrággal. Hófehér bőre, és vérvörös ajka, akaratomon kívül vonzotta tekintetemet, mikor egy pillanatra, találkozott az övével. Bár csak egy szempillantás volt az egész szemkontaktus ideje, az a tekintet beleégett az agyamba, és valahányszor csak rágondoltam, perzselt, akár a tűz izzó lángjai. 
BaekHyun minden neszre felkapta a fejét, miközben egy félreeső faházba vezetett. Az ajtónál még egyszer körbe nézett, majd elő vett egy kulcsot zakójának zsebéből, és kinyitotta az ajtót. Betessékelt, majd ahogy ő is belépett, rögtön be is zárta maga után a bejáratot. Rám nézett, majd egy pillanat múlva megkönnyebbülten sóhajtott fel. Kettőt tapsolt, mire a koromsötét szobában kigyúltak a fáklyák. Még mindig kábultan néztem körbe, a hatalmas beltérben. Egyetlen egy szoba volt az egész, ám hatalmas. A plafon, a parketta, de még a falak is fából voltak. A falakon képek, illetve állatbőrök lógtak. A szoba jobb felén, egy fürdőkabin állt, és meglepetésemre, elég modern volt. Mellette egy franciaágy foglalt helyet, két éjjeliszekrénnyel az oldalán. A szoba közepén egy nagyobb sárgás garnitúra állt, szembe állítva egy dohányzóasztallal és egy lapos képernyős tévével, mely köré két hatalmas hangfal volt állítva. Mögötte egy kisebb bárpult volt, és mögötte helyezkedett el a konyha. a bárpult mellett állt az étkező asztal, négy székkel társítva. A helyiség bal felén egy fal állt, elkerítve egy nagyon kis szobarészt, ami valószínűleg a mellékhelyiség volt. Ezen kívül a szoba bútorzatába tartozott néhány szekrény, és pár kényelmesnek tűnő fotel is. Mi tagadás, egész hangulatos helynek tűnt. 
- Hogy tetszik? - kérdezte pár pillanat múlva BaekHyun. Meg is feledkeztem róla, hogy vele vagyok. 
- Lenyűgöző. - mondtam ki őszinte véleményemet. Baek halkan felkuncogott, majd levetette magát az egyik fotelbe, majd a karfájára fektette az öltönyét. 
- Nyugodtan használj bármit, érezd magad otthon! Ha szeretnél, fürödj is meg, aztán feküdj le aludni! Ma éjjel én őrködök! - kacsintott rám, mire én egy hálás mosoly kíséretében, elvonultam a "fürdőszobába". Mintha csak vártak volna az érkezésemre, be volt készítve egy törölköző, és egy kényelmesnek tűnő pizsamanadrág. A zuhanykabinban -mely szintén hatalmas volt -, egy külön polcot szereltek a falra. Azon különböző illatú tusfürdők és samponok álltak. 
A zuhany most kifejezetten jól esett, a hosszú autóút után. És volt időm egy kicsit elgondolkodni a történteken. Vajon anyukámmal mi lehet? Minden rendben van? Majd ha lesz lehetőségem, mindenképpen írok neki, vagy felhívom, de a nagy sietségben minden cuccom a házban hagytuk. 
Fürdés után gyorsan fogat mostam, majd szó nélkül elvonultam aludni. BaekHyun a garnitúrán ülve nézte a tévét. Fehér inge amit az öltöny alatt hordott, még mindig makulátlan tiszta volt. Világos tincsei kócosan, ám egyfajta egyéni rendezettséggel hullottak a homlokára. Ahogy rám nézett, angyalian elmosolyodott. Egy pillanatra elmerengtem. Hihetetlen volt, hogy ez a tisztának tűnő ártatlan lény, egy alvilági lény. még egy utolsó pillantást vetettem rá. A szemeibe néztem, majd a pilláim hirtelen iszonyatosan súlyosnak tűntek, így hát lehunytam szemeimet, és rögtön álomba is szenderültem. 
Álmaimból, egy számra tapadt kéz ébresztett fel. Riadtan ugrottam egyet, és védekezni akartam. A kéz ami a számra tapadt vértől volt mocskos. Fájdalmasan kalapáló szívvel néztem a tulajdonosára, aki hatalmas nagy meglepetésemre BaekHyun volt. Ingét a vörös permet tarkította, tekintete megvillant a holdfényben. Ő maga felettem térdepelt, teljesen elfedve a felsőtestemet. A fülemhez hajolt. 
- El kell tűnnünk innen. - suttogta, majd nem várva válaszomat a karjaiba kapott. Tiltakozni akartam, üvölteni. Ám ekkor ő a számhoz hajolt, és gyengéd csókot lehelt ajkaimra. Ismét furcsa álmosság kerített hatalmába. A gyomrom émelygett, a fejem sajgott. Szédültem. Meg akartam mozdítani a kezeimet, ám végtagjaim ernyedten lógtak testem mellett, ahogy BaekHyun erős karjai tartottak. A mellkasához simultam, beszívtam az illatát, és hirtelen semmi másra nem vágytam jobban, csak az ő közelségére. Azt akartam, hogy megszűnjek, vele együtt. Az utolsó ép emlékem, a földön, a saját vérében fekvő szépség holtteste, akivel szemeztem. Gyászolni akartam, meg akartam siratni, hogy egy ilyen gyönyörű teremtményt veszített el a világ. Bár már nem láttam semmit, hallottam ahogy kinyílik az ajtó, és BaekHyun lágy hangját. 
- LuHan... Szükségem van a segítségedre. Meg akartam kérdezni, ki az a Luhan és miért kell a segítsége, de már nem voltam önmagam, és már nem is láttam többet... a testem nem engedelmeskedett, és átadtam magamat az álmok, hamis valójának. 
Byun BaekHyun... Te tényleg egy hazug ember vagy... reménytelenül hazug ...

2014. december 24., szerda

Anyám vőlegénye, a démon 1. Fejezet




A szívem kihagyott egy ütemet, amikor a nappaliban állva megláttam egy vadidegen férfit. Magas volt, szép arcú, kedves mosolyú. Ha akartam se tudtam volna elszakítani róla a tekintetemet. 
Éppen anyukámmal beszélgettek valamiről, amit én nem hallhattam. Amikor anya észrevette, hogy a nappali bejárata előtt őket figyelem, kissé elpirult, majd szélesen elmosolyodott. 
- Áh, Henry drágám! Be szeretnélek mutatni valakinek. - erre a mondatra a helyes idegen is rám kapta a tekintetét, egy pillanatig nagyon meglepettnek tűnt, de aztán elmosolyodott. Halványan én is viszonyoztam a gesztust, majd anyukámhoz léptem. 
- Ő kicsoda? - kérdeztem kíváncsian. Nem hinném, hogy valami távoli rokon, vagy ilyesmi lenne, anyukám nem nagyon tartotta a családdal a kapcsolatot. Láttam is rajta, hogy egy kicsit zavarba jött, ám a férfi, biztatóan rámosolygott. 
- Rajta TaeYeon, mondd el neki! - mondta, mire anyukám halkan felsóhajtott. 
- Henry drágám... - anya megfogta a férfi kezét, és egy másodpercig a szemébe nézett, majd vissza rám. - Ő itt Byun BaekHyun. A vőlegényem. - nem tagadhattam meglepettségemet. Szemeim kikerekedtek, ajkaim kissé szétnyíltak. Anyu, látva a reakciómat, kissé zavarba jött, és elengedte BaekHyun kezét, majd leült a kanapéra. BaekHyun követte a példáját és leült anyu mellé, ujjaikat szorosan összefűzte. Kellett pár pillanat mire magamhoz tértem kábulatomból, majd némán leültem velük szembe, a fotelbe. 
- Izé.. lehetne pár kérdésem? - kérdeztem zavartan. 
- Persze. - mosolygott anyu megkönnyebbülten, látva, hogy jobban sült el a dolog mint várta. 
- Izé... Hány éves vagy? Úgy értem... - éreztem, hogy egyre jobban elpirulok. Tekintetem lesütöttem. Nem tudtam, hogy tegezhetem e BaekHyun-t. - Ön... - Hallottam ahogy BaekHyun halkan felkuncog. 
- Henry, hidd el nincs köztünk akkora korkülönbség mint hiszed, nyugodtan tegezhetsz. - mondta kedvesen, ami kissé felbátorított, és a szemeibe néztem. - Egyébként huszonkilenc éves vagyok. - fejezte be. Mi tagadás, eléggé meglepődtem. Anyukám már harminchét éves volt, bár igaz ami igaz, nem látszott meg rajta a kor. De akkor is... egy ilyen fiatal férfivel tervezi összekötni az életét? Ez több volt mint bizarr. 
- És... hogy ismerkedtetek meg? - faggatóztam tovább. 
- Baek az egyik cégnek dolgozik, akikkel éppen üzletet kötünk. Egy vacsorán találkoztunk. - válaszolt anya. Sok volt ez így egyszerre. Ezek után ezt a férfit apunak kellene szólítanom?  És mégis hogyan? Tizenhárom év volt közöttünk, nem lennék képes rá. Anyunak hirtelen eszébe jutott valami, és gyorsan felpattant. 
- Ne haragudjatok, de el kell ugranom egy pár órára. Jaj basszus, teljesen kiment a fejemből.. Addig ismerkedjetek! - vetett ránk egy gyors mosolyt, majd villámgyorsan felkapta a kabátját, az iratait, és már el is tűnt, kettesben hagyva minket. 
- BaekHyun... esetleg kérdezhetek valami fontosat? Kérlek ne vedd tolakodásnak! 
- Persze, mondd nyugodtan.
- Téged nem zavar, hogy egy nálad... sokkal idősebb nőbe vagy szerelmes? - kérdésemre egy pillanatra megfeszült, majd egy bájos, ám kifejezetten hátborzongató mosolyt vetett rám. 
- Valójában... Én tényleg kedvelem TaeYeon-t, de nem úgy ahogy te gondolod... nem vagyok belé szerelmes. Csak a cég jövője miatt veszem őt el. De természetesen hűséges leszek hozzá, és rendes férje leszek. Viszont Henry, kérlek ez maradjon köztünk! - bólintottam. Tudtam, hogy nem helyes, de valamiért megkönnyebbültem. Csak figyeltem az arcát, a hibátlan bőrét, elegáns öltözetét, majd tekintetem találkozott az övével, és észre vettem, hogy ő is engem fürkész. Elpirultam, és elkaptam a tekintetemet. Furcsa érzés volt a gyomromban, és a szívem is gyorsabban vert, mintha szét akarná zúzni a bordáimat. 
- És te hány éves vagy Henry? Tizennyolc? Esetleg tizenkilenc? - meglepődve kaptam rá a tekintetemet. Anyu nem is említette volna, hogy van egy fia? Ez kifejezetten elszomorított. 
- Tizenhat. - motyogtam, kerülve Baek fürkésző tekintetét. Éreztem, hogy meglepődött. 
- Komolyan? Hmm... Többnek néztelek... - megköszörülte a torkát, majd kicsivel később folytatta. - Na és van már barátnőd? - mosolyodott el, mire én megráztam a fejemet. - Értem... - mondta, majd felállt, és oda lépett elém. Kérdőn néztem rá, de mire észbe kaphattam volna, szája az enyémre tapadt, és alsó ajakamat kezdte szívogatni. Kellemes bizsergés futott végig, a gerincemen, és jóleső érzést hagyott maga után, ami... eléggé megijesztett. Tiltakozva toltam el magamtól, majd haragosan néztem szemeibe, melyek vidáman csillogtak. Látszólag jól szórakozott rajtam, ami még jobban bosszantott. 
- Sajnálom Henry de olyan... aranyos voltál, ahogy zavarba jöttél. - mondta, de hangján semmi féle megbánás nem tükröződött. - Ígérem, többet nem fordul elő. 

------------------Pár Héttel Később -------------------

Hamar rá kellett jönnöm, hogy Byun BaekHyun egy hazug ember. Míg minden áldott napon arra kellett hazaérnem, hogy ők anyámmal kéjelegnek, ő minden adandó alkalmat megragadott, hogy kihasználjon engem. Bár megcsókolni azóta se csókolt meg, viszont amikor anyu nem látta rácsapott a fenekemre, átkarolta a derekamat, hátulról átölelt, sőt, amikor egyszer-kétszer ketten maradtunk otthon és filmet néztünk, az ölébe húzott. Bár ilyenkor mérgesen néztem rá, vagy epés megjegyzéseket tettem rá, de sosem tiltakoztam igazán. Hamarosan hozzánk költözött, így mindennapossá vált, hogy látom őt. Egyedül az bosszantott, amikor anyukámat csókolta, ölelte, vagy szerelmes szavakat suttogott a fülébe. Ezt a kialakuló haragot BaekHyun felé, annak tudtam be, hogy nem akarom, hogy összetörje anyukám szívét, ám mélyen éreztem, hogy valójában mérhetetlenül féltékeny vagyok, de mégis az idegesített a legjobban, hogy ezt Baek is pontosan tudta, és kifejezetten élvezte is a helyzetet. 
Ma is csak ő volt otthon, amikor hazaértem. Mostanában anyu egyre többet dolgozott, így megszoktam, hogy BaekHyun vár odahaza. 
- Megjöttem. - dobtam le a cipőimet az előszobában, és már indultam is volna a szobámba, amikor valaki hátulról átkarolta a derekamat, és állát a vállamra támasztottam. 
- Üdv itthon! - suttogta. Nyakamon éreztem, ahogy veszi a levegőt. Kellemesen kirázott tőle a hideg, és jó érzés fogott el, de nem akartam, hogy ezt megtudja. 
- Eressz el te mocskos pedofil perverz! - mondtam az őt illető szavakat, ám hangomon semmilyen igazi harag nem tükröződött. Ám ő nagy meglepetésemre eleget tett nem valós kérésemnek, és eleresztett. Kérdőn néztem rá. Arca meggyötörtnek tűnt. 
- Mi a... baj? - kérdeztem tétovázva. Talán jobb lett volna, ha nem tudom meg a válaszát. 
- Anyukádat pár hónapra áthelyezték Brazíliába. Ma reggel utazott el. 
- El sem búcsúzott? - kérdeztem hitetlenkedve. Nagyon fájt, hogy anya csak így szó nélkül itt hagyott. Baek megrázta a fejét.
- Csak annyit mondott, hogy vigyázzak rád addig, viszont van egy kis gond Henry, amit nem mondtam el se neked, se anyukádnak. Szépen megkérlek, ne nézz se hülyének, és ne is ijedj meg rendben? 
- Ez attól függ mi az a dolog amit nem mondtál el nekem... - erre a mondatra BaekHyun erőtlenül felnevetett, majd komolyan rám nézett.
- Henry, nem maradhatunk itt. 
- De... miért nem? 
- Azt most nagyon hosszú lenne elmagyaráznom. - szemei megcsillantak az előszoba halovány fényében. - Egyenlőre elég annyit tudnod, hogy én... egy démon vagyok. 

Ettől a pillanattól kezdve új ember lettem. Észre se vettem, de már talán soha nem lehettem volna ugyanaz a Henry aki eddig is voltam, ugyanis valami... eltört bennem.