A kanapén üldögéltem, szerelmemmel. Emlékszem mennyit küzdöttem azért, hogy együtt lehessünk. Éppen egy nagyon régi fotóalbumomat nézegettük, amikor megpillantottam egy kórházban készült fotót. Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy szívemet elárasztotta egyfajta nosztalgikus érzés, és csak hosszasan néztem a képet, miközben az emlékeim megrohamoztak. Vidáman gondoltam vissza ezekre az időkre, és most így, tizenhét év elteltével is, élénken él bennem az a kiolthatatlan szerelem.
Lee Taemin (18 éves)
Rémülten néztem, a mellettem álló fiú szemeibe, melyek aggódást, és egyben megnyugtató reményt sugároztak felém. Ismét eljött a nap, várt rám a kemoterápia. Utáltam, egyszerűen gyűlöltem, hogy nincs más lehetőségem, de az idő folyamán, már hozzászoktam. Eleinte a folyton gyötrő hányinger, az, hogy egyik reggel arra ébredtem, hogy minden hajam a párnámon hever, akaratomon kívül is azt juttatták eszembe, hogy már nincs sok hátra. Ez a kezdetekkor meg is rémített, de most már nem féltem a haláltól. Egyedül édesanyámat sajnáltam, aki halálom után egyedül maradna, mivel egyetlenegy fia is követné apját a fellegekbe. A mindennapos kórházi látogatások megszűntek, anyu nehezen adva be a derekát ugyan, de végül beleegyezett abba, hogy a kórházba tartsanak. A hideg kórházi szobákban, a kezelésekben, egyetlen örömömet Kim Jonghyun, az ápolóm nyújtotta. Most is, a mai kezelés előtt is ő nézett velem farkasszemet, mielőtt betolhattak volna a zúgó, fehér gépbe. Régebben még szégyelltem, hogy paróka nélkül is látott, de mostanra már, nélküle nem bírtam volna ki, a folytonos kemoterápiát. Az itt töltött idő alatt, közel kerültem Jonghyun-hoz, barátomnak tartottam őt. Tudtam, hogy azért nem teljesen igaz ez a naiv állítás, de nekem, akinek a kórházon kívül más lehetősége nem nagyon akadt a barátkozásra, igen is sokat jelentett, ápolóm közelsége, és folytonos törődése, ami bár hiába tudtam, hogy a munkájához tartozik, próbáltam magammal azt elhitetni, hogy jelentek számára valamit. De én pont ugyanolyan beteg voltam, mint bárki más.
Lassan betoltak a kis szerkezetbe, én pedig lehunytam a szemeimet, próbáltam ellazulni, és nem gondolni arra, hogy valójában most hol is vagyok.
Ez ment minden második napon. Ebből állt az életem, már tizenöt éves korom óta. Három év. Ennyi ideje voltam már beteg, ennyi ideje éreztem ujjaim közt utoljára az igazi hajamat, ennyi ideje nem járhattam már iskolába, ennyi ideje omlott össze minden felépített tervem, és ennyi ideje volt már mellettem Jonghyun is. Az ápoló huszonöt éves volt, és mivel rajta kívül, más társaságom nem igazán volt az átmeneti "szobatársaimon" kívül, így lassacskán, a felé viszonyuló barátságom, kezdett vonzódássá változni, és egy évvel ezelőtt döbbentem rá, hogy szerelmes vagyok belé. Ezzel ő is tisztában volt, mivel beszélgetőpartner híján, ő volt az egyetlen akinek elmondhattam érzéseimet.
Emlékszem, hogy mit reagált. Megsimogatta az arcomat, és mosolyogva nézett szemeimbe. Nem mondta, hogy viszonozná érzéseimet, de nem is vártam tőle. Meg voltam elégedve a helyzettel, hiszen nem hagyott fel ápolásommal, ugyanúgy vigyázott rám, beszélt és segített is nekem, és pontosan tudtam, hogy nem vagyok közömbös a számára.
A kezelés végére teljesen elálmosodtam, és mire visszatoltak a szobámba, már el is nyomott az álom.
Mikor felébredtem, meglepetésemre ágyam mellett anyukám, a doktornő - Kim EunYun- , és az ápolóm ült. Mindegyikük reményvesztett tekintettel, csalódottan figyelték ahogy ébredezem, édesanyám még el is sírta magát. Értetlenül néztem rájuk.
- Lee Taemin, kérem had beszéljek önnel. Fontos hírt kel közölnöm. - mondta rögtön a doktornő, ahogy magamhoz tértem. A hangjának keménysége, rossz előérzetet keltett bennem. Dr. Kim EunYun orrára tolta szemüvegét, és olvasgatni kezdte a kezében tartott papírokat, hogy még egyszer biztosra menjen. - Az állapota súlyosan romlott az utóbbi pár hónapban. Úgy gondoltuk, hogy adunk még egy kis időt önnek mielőtt közöljük a tényeket, mivel olybá tűnt, a romlás, csak átmeneti lehet, de a legutóbbi vizsgálatának eredményei ezt megcáfolták. Lee Taemin. Úgy tűnik, egy hete van még hátra. - a füleim sípolni kezdtek, már nem hallottam a doktornő hangját, csak a szájáról tudtam leolvasni mondanivalóját. Fejemben kérdések ezrei kezdtek cikázni, emlékekkel, kételyekkel, vágyakkal, beteljesíthetetlen álmokkal, a felismeréssel és a félelemmel vegyítve. Tehát meg kell halnom. Véget ér az életem, mielőtt elkezdődhetett volna. Legszívesebben elsírtam volna magamat, követve édesanyám példáját, de mi értelme lett volna? Azzal is csak pazarolnám, a maradék időmet, amelyet még boldogsággal tölthettem. Azt a megmaradt egy hetet.
- A kollégákkal úgy döntöttünk, hogy ezt a hátramaradt időt, töltse a családjával, barátaival. - Na nem mintha azok lennének. - Viszont az ápolójának magával kell maradnia, hogy figyelje az állapotát, és vészhelyzet esetén értesítsen minket.
Aznap már hazaengedtek a kórházból, cuccaimmal együtt. Már hiányzott a szobám, a ház, egykori életem elveszett darabkái. Jonghyun cuccait, az én szobámba vitték azért, hogy az éjszaka folyamán is tudjon rám figyelni. Na meg persze azért, mert a házban nem volt külön vendégszoba, és anyukám nem akarta, hogy a nappaliban kényelmetlenkedjen vendégünk.
Fürdés után befeküdtem az ágyamba, és vártam, hogy Jonghyun is csatlakozzon, ami nem sokkal ezután meg is történt. Óvatosan bújt be mellém az ágyba, és magunkra húzta a takarót. Karjával átkarolt, éreztem nyakamon légzését, és a szívem hevesen kezdett dobogni. Hogy nem undorodik tőlem? Miért nem sajnál úgy, mint mindenki más? ezek a kérdések jártak a fejemben. Az is lehet, hogy csak szán, és ez a gondolat elszomorított.
- Jonghyun... szomorú leszel ha majd... meghalok? - kérdeztem suttogva, épp annyira hangosan, hogy ő meghallja.
- Hogy kérdezhetsz ilyet Minnie? Persze, hogy szomorú leszek.
- De miért? Hiszen én csak egy beteg vagyok, akárcsak az eddigi ápoltjaid. - fordultam felé, és a sötétben csillogó szemeibe néztem. Ekkor ő végigsimított ujjával arcélemen, és közel hajolt hozzám.
- Ez nem igaz. Te sokkal több vagy a számomra Taemin. - suttogta, és következő pillanatban ajkai az enyéimre találtak, és gyengéden kóstolgatták őket. A gerincemen bizsergés futott végig, a testem felhevült az érintés eredményeként. Éhesen kaptam szája után, vágytam az efféle érintésekre, vágytam rá, hogy ajkai engem kényeztessenek. Nem akartam meghalni. Jonghyun-nal akartam maradni, az idők végezetéig csókolni.
Azalatt az egy hét alatt, életem legszebb napjait éltem. Minden időmet Jonghyun-nal tölthettem, és olyanokat kipróbálhattam, amiket a kórház alatt, sohasem. Voltunk vidámparkba, állatkertbe, étterembe, aquaparkba, és nem telt el úgy hosszabb idő, hogy ne csókolt volna meg. De ennél tovább nem mentünk, és ezt nem is bántam. Akkor éreztem igazán, hogy élek, a szerelem elfeledtette velem a betegségemet, míg nem... elérkezett a vasárnap, mikor vissza kellett mennem a kórházba, hogy még elvégezzék rajtam az utolsó vizsgálatokat.
...
Lee Taemin (35 éves)
Ahogy ezekre gondoltam, megrezzentem, ám szerelmem biztatóan megszorította kezeimet, és rám mosolygott, mire én viszonoztam a gesztusát. Hiszen ezek az idők már elmúltak, már itt volt nekem ő, szerettem őt, és az ő mosolya mindig elhessegette azokat a borzasztó időket.
Lee Taemin (18 éves)
Az ágyamon fekve vártam, hogy Jonghyun megjelenjen a "végső ítéletemmel", hogy elmondja, körülbelül hány órám van még hátra. Ez volt a keserű valóság. Kicsit meglepődtem amikor Jonghyun helyett a doktornő jelent meg, de nem tettem ezt szóvá. Dübörgő szívvel vártam az eredményeket. A doktornő ahogy nézegette a papírokat, nagyon meglepődött. Pár percet vártam, hogy magához térjen ámulatából, én meg egyre jobban féltem attól, hogy valami szörnyű hírrel jöhetett. Ám ekkor, mosolyogva nézett rám, és én meglepődtem. Mégis miért mosolyog egy haldokló betegre? Ez a nő nem százas, annyi szent.
- Lee Taemin. Nos, magam sem tudom, hogy hogyan, és hogy mit lett önnel, de úgy tűnik, valamit félrediagnosztizáltunk az előző alkalommal. Ön... meggyógyult. Persze a jövőben is vissza kell járnia majd egy-két szűrővizsgálatra, de minden rendben van önnel. Elnézést a kellemetlenségért, amiért ennyire önökre ijesztettünk. Hatalmas tévedés volt. - hirtelen azt sem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, így egyszerre tettem a kettőt. A szívem megtelt élettel, újra reménység, és az életkedv vette át a helyét, a sanyarú végítélkezésnek. Látni akartam Jonghyun-t, hogy neki is elmondhassam a hírt, hogy szeretem.
- H... Hol van... Jonghyun? - nyögtem ki nehezen a kérdésemet, mire a doktornő elkomorult.
- Nos nem akartam rögtön ezzel kezdeni a hírt, nehogy elrontsam a kedvét, de Kim Jonghyun a mai nap folyamán, egy autóbaleset során... elhunyt.
Lee Taemin (35 éves)
Itt ültem a kanapén, mellettem a feleségemmel, kezemben egykori szerelmem fényképével, aki még mindig, ennyi év után is, megdobogtatta a szívemet. Tudtam jól, neki köszönhettem az életemet, hogy mellettem volt, hogy szeretett. Még a fényképen is láttam, mennyire őszinte volt a mosolya, ahogy az ágyam mellett pózolt, velem együtt. Szemeimbe könnyek szöktek, végig simítottam a fényképen, és olyan érzésem támadt, mintha még mindig itt lenne velem. Ekkor ajtócsapódást hallottam, majd sebesen trappoló lépteket a hátam mögül.
- Apu, elmegyünk ma a vidámparkba? - kérdezte kisfiam, majd ahogy elém lépett, nagy szemekkel meredt rám. - Apa miért sírsz? - kérdezte, apró kezecskéivel a közrefogta az arcomat. Elmosolyodtam.
- Majd egyszer elmesélem, ha nagyobb leszel. Most pedig vedd a cipődet és a kabátodat Lee Jonghyun, mert megyünk a vidámparkba! - paskoltam játékosan a csöppség popsijára, aki hangosan nevetve rohant az előszobába, én pedig miután csókot adtam kedvesemnek, követtem őt, hogy én is felöltözhessek.
Majd egyszer talán elmesélem neki, hogy kiről kapta a nevét, ha már elég nagy lesz ahhoz, hogy megértse. gondoltam, majd nevetve indultunk el ketten, a vidámparkba.
